4.rész A központ, új család

Szervusztok (fú, de régen írtam le ezt a szót) stb., stb. Itt az új rész. A felét nem otthon írtam, remélem nem látszik... Jó olvasást!

Ő az őzike

'Én is mentem velük, de csak miután rábíztam Uhu-ra a házat.'

Ők szépen beültek a kis-furgonjukba, én pedig felé repültem, majd visszaintegettem Uhu-nak. Aki elköszönésképpen rámhuhogott. Persze erre a kicsik felkapták a fejüket, és meglátták az én hűséges baglyomat. Azonnal mutogatni kezdtek rá, és huhogni, mint, ő az előbb.

Uhu ezt pedig viccesnek találta, így válaszolt rá. a beszélgetés körülbelül így zajlott, mivel értek minden állat nyelvén (ők a beszélgetőpartnereim):
Uhu: Szia Rose!
Ikrek: Huhúú...
Uhu: De viccesek!
Ezután elindultak, és pedig utánuk lebegtem.
A központ egy irodaépület, fehér falakkal és óriási üvegablakokkal. Az ajtók vasból készültek, és le lettek festve szürkére. Az asztalok is ugyanilyen színűek, a székekkel egyetemben. Az itt dolgozó emberek szinte a hasonmásai Katherine-nek, csak az arcuk formája és a hajuk színe nem passzol. Mindenkin teljesen egyforma: szürke, vasalt szoknya, fehér blúz, fekete, magassarkú lakkcipő és a cég logójával ellátott blézer. Olyan gépies és egyszínű.

***

Mindössze másfél órába került az, hogy megvették és kifizették a házat. Ezalatt az idő alatt az egyik bent lévő szobanővényről tépkedtem le leveleket és a be- vagy kimenő emberek hajába, esetleg a vizébe dobáltam őket. Vicces volt, az ikrek a földön fetrengtek a röhögéstől, a nagyobb testvéreik azonban egy kicsit udvariasabbak voltak, és csak kuncogtak.
Ám ekkor kijöttek a szülők és közölték a gyerekekkel, hogy hazamennek és pakolni fognak. Az apróságok ujjongtak, majd el is indultak. Én előbb megnéztem Uhu-t, aki nagyon hősiesen védte a házat, aztán követtem őket.
Felmerülhető kérdés: Hogyhogy elhagyhatom a házat, ha elvileg "ott kísértek"? Egyszerű. Ha kell, ott termek, vagy ha bolygatják a lakóhelyemet, de egyéb esetben is csak a 10 km-es körzetében mozoghatok...
A postaládára a 'Young család' volt írva, így mindenki nevét tudom, kivéve, ha valakinek két neve is van...
A ház egy sima családi kertes ház, kerttel, egy emelettel. Vagyis nem volt sima, mert volt itt egy kutya, két macska, öt hörcsög, egy akváriumnyi hal, egy papagáj és kereken tíz ló. Hogy honnan tudom? Megérzés, ami pontos.
Ó jaj... Uhu hív.
-Mi az?-kérdeztem Uhutól, de az én hangom olyan, mintha csak suttognék.
-Semmi, csak hiányoztál...-huhogta.
-Aha, persze, nem szoktam csak úgy hiányozni. Na, mi volt az igazi ok?-néztem rá, de ekkor motoszkálást hallottam. Ám mielőtt megnézhettem volna, hogy mi vagy ki az, Uhu válaszolt a fel nem tett kérdésemre.
-Őzike a kertben.-mondta megadóan, majd biccentett.
Az őzikék itt, az erdő közelében mindennaposak. Kikergeti őket valami vagy valaki és itt kötnek ki...
-Szia, kis őzike. Rosalie vagyok. Mi járatban vagy errefelé?-tudakoltam kedvesen a szép barna őzleánytól.
-Váá! Ne ijesztgess!-'makkant' rám. Mikor rendezte lélegzetvételét, válaszolt a kérdésemre.-Kergetett egy nagy farkas. Nagyon ijesztő volt, a kapu pedig nyitva állt. Én pedig bejöttem. Te szellem vagy?-váltott más témára izgatottan.
-Igen és bocsi. Nem akartalak megijeszteni.-mondtam bocsánatkérően.-Ha szeretnéd, megnézhetem, hogy ott van-e még az ordas.
-Megtennéd?-kérdezte, és miután bólintottam, folytatta.-Jaj, nagyon köszönöm, sokat segítenél vele.
Még egyszer bólintottam, majd kisuhantam a birtokról. Nem emlékszem, hogy emberként nehezebb volt-e közlekedni, de ahogy elnézem az embereket, nehezebb, mint átsuhanni jóformán mindenen.
A hátsó kapu előtt nem volt senki. Csak az erdő, tele virágokkal, bokrokkal, és természetesen fákkal.
Mikor ezt tudattam szegény, rémült őzzel, ő óvatosan lépkedve elindult a kapu felé, amit én készségesen nagyra tártam előtte.
Előbb nagy, barna szemeivel körülpásztázott, beleszagolt a levegőbe, majd mikor biztonságosnak érezte a terepet, boldogan tovaszökkent. Utána egy erős lökéssel csuktam be a kaput.
Boldogan (mert örömet szereztem egy ártatlan állatkának) és elégedetten (hiszen újra csak mi vagyunk itt) lebegtem vissza Uhu-hoz. A drágára nagyon ráijesztettem. Majdnem leesett az ágról, amin ült.
-Bocsi.-mondtam neki, majd melléültem. A lábaimat lóbáltam, ami miatt Uhu furán nézett rám.
-Na jó, mentem takarítani. Bent leszek.-mondtam, majd átrepültem a falon.
Az asztalon lévő könyveket visszaraktam a helyükre, a párnákat és takarókat elrendeztem az óriási kanapén, a konyhában a székeket visszatoltam, az emeleten az ajtókat becsukogattam, az udvaron a székeket elrendezgettem, majd mind a két kertet (a gyümölcsös-zöldséges és a virágos) rendbe raktam. Vagyis locsoltam, gyomláltam és rendezgettem. Szóval minden olyan lett, mint a látogatás előtt, csak jobb.
-Végeztem! Mennyi?-repültem vissza Uhu mellé, majd újra leültem.
-Másfél óra.-válaszolta Uhu unottan, mert mindig számolnia kellett, amikor rendet raktam. Csak szórakozásból.
-Az jó-bólintottam, majd lehajtottam a fejem és lóbálni kezdtem a lábam.
Ekkor begördült a kicsi, fehér furgon, az oldalán színes rajzokkal. Volt ott szivárvány, felhő, szivecske, virágok és még sokfajta színes minta. Szép volt.
-Na, én mentem, majd hívj, ha kellek!-szólt Uhu, majd nyitogatta is a szárnyait.-Szia.-vette még oda, majd már el is repült.
Jól tette, ugyanis nemsokára befordult a kapu elé egy nagy bútorszállító. Lehet, hogy emiatt ment el ilyen sietősen... Nem tudhatom biztosra.
Joanna gyorsan kipattant a autóból és kinyitotta. De jó, ezek szerint nem lettek tájékoztatva a gombnyomós kapunyitóról... Na, majd én! Gyorsan besuhantam a távirányítóért, majd még azelőtt megnyomtam a gombot, hogy Joanna a kulcsot a zárba helyezte volna. Ezután kirepültem, a távirányítót pedig a csodálkozó Naomi kezébe ejtettem.